Annyira furcsa, nem?…. Veleszületett mozgáskorlátozottként teljesen más a gondolkodásmódunk, mint annak, aki később került ebbe az állapotba

Biztosan Te is tapasztaltad már, hogy valaki elmesélt neked egy olyan történetet, ami számára meghökkentő, hogy egyesek, miként kezeltek egy bizonyos helyzetet. Erre Te szépen elrontod azzal, hogy ja, igen, ez számodra mindennapos dolog, Te is ugyanúgy élsz meg adott helyzeteket, mint a történetben lévő delikvens…  Na jó, ez így egy kicsit sejtelmesre sikeredett, majd mindjárt elmagyarázom.
Gyere, elmélkedjünk egy kicsit, mert biztos vagyok benne, hogy nem vagyok egyedül ebben, Neked is vannak ilyen jellegű tapasztalataid. Szóval, mint a címben is szerepel, azt szeretném bemutatni, hogy én mivel találkoztam az életem során, mennyire gondolkodunk másképp, attól függően, mikor váltunk mozgáskorlátozottá.
MÁS vagyok, mint a többiek, az ép társaim

Azt mindig is tudtam, éreztem, hogy MÁS vagyok, mint a többiek, bármennyire is próbáltam beilleszkedni, átlagosnak tűnni. Kinézetem és az egészségi állapotom azonban ezt sosem tette lehetővé (merev ízületek, furcsa sántító járás, legfőképp bizarr szemek). Az ép társaimhoz képest, viszont teljesen eltérő volt (és most is) a gondolkodásmódom, más volt fontos számomra. Engem nem az izgatott, ki-kivel van, mi van a magazinban, vagy milyen a ruhája, fizurája a másiknak… Hanem az, hogy úgy tudjak közlekedni az iskolában, hogy ne lökjenek fel, ne essek el a saját lábamban, a ne guruljak le a lépcsőn (ezek persze mind megtörténtek, nem is egyszer…). Mindent másképp éltem meg, ami a többieknek megszokott, az nekem általában kihívás volt, és az is a mai napig.

Én is mozgáskorlátozott vagyok mint a többiek!

Gyerekként nem nagyon ismertem mozgássérült embereket a környezetemben, kizárólag akkor láttam őket, ha épp feljöttük Budapestre a kórházba. Akkor is nagyjából csak az aluljárókban kéregető leírhatatlan állapotú embereket láttam…  Tulajdonképpen felnőtt fejjel ismertem meg mozgáskorlátozott „társaimat”. Számomra felemelő érzés volt velük beszélgetni és rádöbbenni arra, hogy jé, nem csak én élek meg valamit úgy, hanem ők is. Nagyon jó praktikákat osztottunk meg, pl ki mire figyel, hogy oldja meg a Tatra típusú villamosra való felmászást, aki pedig kerekesszékes, valahogy vele is találtam közös pontot.

Egyre több személy élettörténetét ismertem meg. Majd a kezdeti rózsaszínköd után jött az a felismerés, hogy, aki később, már felnőttként vált mozgáskorlátozottá, mennyire másképp gondolkodik.

Mekkora különbség van mozgáskorlátozott és mozgáskorlátozott személyek között?!

A mozgáskorlátozott társadalom egy igen heterogén és színes csoport, a 2011-es népszámlálásban 232.206 fő vallotta magáról, hogy mozgássérült. Szóval igen sokan vagyunk.

Aki felnőttként vált mozgáskorlátozottá, biztosan komoly traumatikus élményei lehettek, ezt nem vitatom, el sem tudom képzelni, miken mehetett keresztül. Én így születettem, adott volt az állapotom (persze, azóta már rengeteget változott, minden irányba) úgymond bele nőttem ebbe a helyzetbe.

Aki viszont egy hosszan elnyúló betegség miatt került ilyen helyzetbe, talán egy kicsit fel tud rá készülni, másképp áll hozzá, kezdi átértékelni a dolgokat, majd mit, miként tudna megoldani. Aki viszont balesetben vált mozgáskorlátozottá, ott rengeteg mindent fel kell dolgozni, sokk szerűen éri őket. Sokan úgy fogalmaznak, hogy újjá születtek. Ebben lehet valami, mert gyökeresen megváltozhatott az életük.

Veleszületett mozgássérültként úgy érzem, a mi gondolkodásmódunk igencsak problémafókuszú, kihívásokat látunk, hogy mit, hogyan tudunk megoldani. Az idők folyamán, sok tanulás, próbálkozás után erre már kialakultak különféle megoldási módjaink. Míg akik később kerültek ilyen helyzetbe, ez még új, teli vannak “aha élménnyel”, hogy ja, ezt így is meg lehet oldani.

Számomra az is furcsa, ahogyan egymásról gondolkodik a két csoport. Ebben a cikkben én is különbséget teszek a veleszületett és aközött, aki később vált mozgáskorlátozottá. Egyformák vagyunk, meg nem is, de az biztos, hogy a többségi társadalom szerint MÁS-ok vagyunk.

Hol is lehetnek a különbségek?

Visszatérve a gondolkodásmódra. Most a Maslow piramis mentén  próbálom felépíteni a gondolatmenetemet. A szükséglet hierarchia modellje úgy vélem köthető ehhez a témához, mert jól bemutatható vele, hogy miként fejlődünk, milyen szinteket lépünk át, mi motivál minket, milyen akadályokat kell leküzdenünk. Sarkítva, a két végletet veszem alapul, a veleszületett mozgássérült embert és az épként felnövő személyt (aki mondjuk később vált mozgáskorlátozottá).

Maslow-féle szükséglethierarchia piramis, Forrás: sulinet.hu

Én arra lettem figyelmes, hogy mi, veleszületett mozgássérültek bizonyos helyzetekben sokkal önbizalomhiányosabbak vagyunk. Nekünk már az alapvető szükségleteink miatt is sok esetben segítségre van szükségünk. Ezért mi szinte burokban nevelkedtünk, mindig volt, valaki, aki segített elintézni valamit. Ehhez köthető, hogy a biztonsági szükségletünk is egy kicsit máshol kezdődődik. Ezzel szemben az épként felnövő embereknek ez nem okozott gondot, kellőképp, kellő időben önállósodtak.

Számunkra a közösségbe tartozás érzése is teljesen más volt, míg felnőttünk. A saját példámból kiindulva, én mindig is kívülállónak éreztem magamat, nem igazán ismertem hozzám hasonló embert. Aki viszont épként nőtt fel, minden lehetősége megvolt, hogy befogadják társai, ugyanúgy részt vegyen minden iskolai csínyben, lógjon a haverokkal, barátkozzon, párt keressen. Persze, aki hasonló közösségben nőtt fel, pl speciális iskolában tanult, annak biztosan voltak hasonló élményei, de akkor is az épekhez képest elzártan élték át.

Mi kevésbé vagyunk magabiztosak, alacsonyabb az önmegbecsülésünk is, mert mások vagyunk és annak is tekintenek minket, rengeteg előítélettel együtt. Míg, aki felnőttként került ebbe az állapotba, már kellő mértékű önbizalommal rendelkezik, más életfelfogással.

Mivel, mi másképp kezdtük, másmilyen feltételekkel „játszottunk”, éltünk, nekünk egy kicsit nehézkes az önmegvalósítás. Mi máris akadályokkal kezdtünk, amiket akár egy életbe telik leküzdeni és van, aki az önmegvalósítást csak legmerészebb álmaiban tudja elképzelni. Bár az lenne az ideális állapot, ha nem így lenne, mi sem, és mások sem tekintenek erre így. Mindannyian képesek lennénk elérni ezt a szintet, bármiféle akadályozottság nélkül.

Te mit gondolsz?

Kíváncsi vagyok Te mit gondolsz erről a témáról, hogyan éled meg ezt. Biztosan vannak olyan szempontok is, amiket most nem vettem bele, de te fontosnak tartanád. Ha van kedved, írd meg, hogy te hogy látod, milyen különbségek vannak közöttük?

Megosztom